Keresztmetszet - 2010. január 22. ►
Debreceni fotóművészek kiállítása a Magyar Kultúra Napjának városi ünnepi programján

Több mint 20 éve láthatott a debreceni közönség a mostanihoz hasonló fotókiállítást. Azért "csak" hasonló, mert a korábbi kiállításokat a Debreceni Fotóklub tagjainak az alkotásaiból rendezték. Jelen válogatás Debrecen Város felkérésére jött létre. Meghatározóan két alkotókör: a Debreceni Fotóklub és a Debreceni Új Fotóműhely szerepel itt. A kiállítási anyag kiegészül néhány a csoportokhoz nem tartozó fotós alkotásával.
A kiállított képanyag látványában meggyőző, egységes, jól példázza a fotográfia lehetőségeit. Tartalmilag változatos, dinamikus, teret ad a kísérletező kedvnek és a hagyományos koncepcióknak egyaránt. Széles műfaji skálán mozognak a fotográfusok, de a döntően fekete-fehér, vagy a visszafogott színvilágú színes képek együttes látványa erősíti az összhatást. Az ismert fotóművészek mellett találkozhatunk majd a pályájuk elején tartó fiatalok alkotásaival is.

Máthé András

Kézművesek Vásárhelyen - Hódmezővásárhely 2009. január 25. ►

A VI. Fotószimpózium 2008-ban a vásárhelyi kézművesekkel foglalkozott. A szimpózium kiállítását megnyitó Nagy Vera néprajzkutató Plohn József életművét idézte fel, aki szintén megörökítette a mezőváros kézműveseit. Azóta megváltozott a kézművesek megítélése, ma már a nevüket is feltüntetik. De Plohn József idején a fényképészt is ugyanolyan mesterembernek tekintették, mint a kovácsot vagy az ácsot, ma viszont már műalkotásnak és kordokumentumnak tekintjük képeit. A most megnyílt kiállítás különlegessége, hogy a fotóművészek által munka közben megörökített kézművesek fotói mellett az elkészült tárgyak is megtekinthetők.

ww.promenad.hu 

Hódmezővásárhely kerékpáron kiállítás megnyitója - 2008. február 10. ►

Sehol máshol nincs rá példa, hogy szerte az országból összejöjjenek elismert fotóművészek és egy meghatározott gondolatból kiindulva felvételek sokaságát készítsék, így dokumentálva a környék mindennapjait. Az évente megrendezésre kerülő fotószimpóziumoknak köszönhetően Hódmezővásárhely Magyarország talán legjobban dokumentált városa. A szokások szerint minden résztvevő tíz képet a városnak ajándékoz. 2007-ben immáron ötödik alkalommal gyűltek össze a meghívott fotósok. Ezúttal a témát a kerékpár adta. Korábban fotóztak a szimpózium résztvevői a helyi tanyavilágról, az olvasókörökről, ismert vásárhelyiekről, művészekről. Mivel Hódmezővásárhely az ország egyik legnagyobb kiterjedésű városa, ezért itt az átlagosnál nagyobb a kerékpárhasználat. A becslések szerint a dél-alföldi településen és vonzáskörzetében több tízezer bicikli lehet. A fényképészet szerelmeseinek tehát nem volt nehéz dolguk, amikor a drótszamár témáját vették elő – bármerre jártak, biciklikkel vagy kerékpározó emberekkel találkozhattak a városban. A most nyíló tárlaton a 19 fotográfus 10-10 képét láthatják az érdeklődők, összességében tehát közel kétszáz biciklis fotót tekinthetnek meg az Alföldi Galériába betérők. Mindegyik fotón azonos a téma, a kerékpár, de minden esetben más és más a nézőpont. Éppen az adja a kiállítás érdekességét, hogy miként lehet a legkülönbözőbb módokon bemutatni, érzékeltetni a kerékpározás világát. A március 16-ig látható tárlatot Szenti Tibor néprajzkutató nyitja meg.

www.promenad.hu

A valóságot fotózták - 2007. január 22. ►

"Dokumentum és szociográfia ez, amely a mai valóságot tükrözi. A valóságot, mely messze áll attól a világtól, amelyet száz évvel ezelőtt Plohn József megörökített" - mondta a Tanyavilág 2006" című kiállítás megnyitóján Szenti Tibor író, néprajzkutató.
A hódmezővásárhelyi Alföldi Galéria földszinti termeiben a 2006-os Fotószimpózium keretében született képekből nyílt kiállítás január 21-én. Szenti Tibor a fotótechnikát idézve, villanásszerűen kiragadott mozzanatok segítségével hívta fel a figyelmet tavaly nyáron született és a galériában bemutatott alkotásokra. A kiállítótermek falain láthatók portrék, az ember hű társai, a háziállatok, életképek, elhagyott, omladozó épületek, de a magyar történelem mélységei is megjelennek a pusztuló tanyavilág képein keresztül. "Nem a fotóművészek hibája, hogy nem tudták visszaadni azt a hangulatot, amely száz évvel ezelőtt jellemezte a vásárhelyi tanyavilágot, hanem a társadalomé, amely előidézte ezt a pusztulást.
A szimpóziumon a vásárhelyi Dömötör Mihály és a vásárhelyi gyökerekkel rendelkező Eifert János mellett Benkő Imre, Dozvald János, Fejér István, Gránitz Miklós, Horváth Dávid, Kresz Albert, Kunkovács László, Módos Gábor, Oravecz Attila és Siklós Péter vett részt.

www.promenad.hu

   A fotóművészet határai - Debrecen 2006. augusztus 3.

Megnyitása óta, a fotózás legjelesebb hazai és külföldi képviselői jutnak bemutatkozási lehetőséghez a Mű-Terem Galériában. Idén augusztusban Csoport-kép címmel, a Debrecenben élő hivatásos fotóművészek munkáiból rendeztek reprezentatív csoportos tárlatot. A cím nem a tárlaton szereplő művek esztétikai korlátaira utal, hanem arra, hogy a válogatás egy bizonyos, jól körülhatárolható közösséget reprezentál: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete fotótagozatának, illetve a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjai szerepelhetnek a tárlaton.
"Csoport-kép". A jól megválasztott címek szemet szúróak, arra ingerelnek, hogy térítődjem el a célom eredeti irányától, hagyjam ott a sétálóutcát, és forduljak be a kapualjba, mert ott kínálnak nekem valami agycsiklandó csemegét: keltsék fel a figyelmemet, sejtessék a nekem szánt lényeget. Az alkotók címválasztása nem egészen ilyen. Ha már az utca emberével való incselkedésről le is mondanak, a tartalmat illetően árulhattak volna el többet: 'Pillanatkép egy csoportról, Csoport - pillanat', vagy ehhez hasonló. Érdemes kihasználni a címben rejlő szellemi marketinglehetőségeket.
 A kiállítás megnyitók - mint társasági események - kínos, merev protokolleleme az átadás (megnyitóbeszéd). A pillanat érzékletessé tétele érdekében, az alkalomhoz 'legjobban illő', tehát a legbeavatottabb (autentikus) személy megtalálása kulcskérdés, hiszen általa ismerjük meg a helyzetet, amibe csöppentünk; a kiállítás apropóját, a megmutatkozó művészeket - az alkotói tér és idő tengelyén. Az átadó személy ismerteti és értékeli az aktuális műveket; "beavat", és egyfajta kódrendszert kínál a nézőnek az elinduláshoz. Magvas esetben. Erre a feladatra, nem mindenki alkalmas. Ha nem, akkor egyéb megközelítéseket keres. Boros György, a nyíregyházi pályatárs ez utóbbiak sorába tartozik. Akkor ismerkedett meg a debreceniekkel, amikor azok - ifjan - a hazai fotóművészet megújulásának frontemberei voltak: példaképek a 'szomszédvár' útkereső fiataljai szemében. Retrospektív monológja mentes volt a tárgyszerűségtől, ám különös fénytörésbe helyezte azt, amit balettben legutóbb a Csokonai Színház együttese kísérelt meg: eltáncoltatta nyelvén Az idő állandóságát.
Ami fontos: a tartalom, a lényeg, a karizma. Döntően ez határozza meg egy kiállítás minőségét, szabja meg a fazonját. Az itt egybegyűjtött alkotások, zömmel abba a "művészi fotó" kategóriába tartoznak, amelyben a fotó - a fotográfus hangulatának, érzéseinek, látásmódjának képi formában történő kivetülése - művészi identitást jelent. Andics Árpád munkái, melyek a nagykereki Bocskai kiállításról készültek; nem illenek ebbe a kategóriába, nem nevezhetőek műalkotásoknak, még akkor sem, ha mívességük valamelyes invencióval párosul.
Ma már, a fotóművészet határai - éppúgy, mint a képzőművészet esetében - kitágultak. A hagyományos műfajok mellett megjelenik egy sokkal elvontabb, absztrakt műfaj is, mely a képzelet és a fantázia szárnyalásának eredményeként jön létre. Az így készült művek - fotók - igen nagy problémát okoznak a szemlélőnek. Zavarban van, mert nem tudja eldönteni, hogy fotót lát-e, vagy festményt. Horváth István alkotásainál épp ez a gond: számomra az alig érthető, az inkább megfejthetetlen kategóriájába tartoznak: nem sugároznak felém befogadói ihletet. Szabó Antónia Újraszülő c. műve képvers, melyben ötvöződik a fotó, a vers és a grafika. Képeinek szimbolikus jelentéstartalmuk is van (fa, ló, pillangó, tükör motívumok). Seres Géza többre vágyott a szimpla városábrázolásnál. Az egyes részletek kiemelésével, a vonalak, formák nyomatékosításával, a camera obscura (objektív nélküli fényképezés, lyukkamerának is hívják) és a kalotípia (régi nemes eljárás, nedves, üveglemezes technika) alkalmazásával új, "alternatív" Debrecen jelenik meg előttünk, monokróm színvilággal. Érdekes volt újra felfedezni a már jól ismert épületeket. A montázstechnikával és a színezéssel szintén megváltozik a kép jelentéstartalma. Az egyértelműség, az érthetőség, az ő esetében is megkérdőjeleződhet. Vencsellei István a "montázstechnika atyja". Fekete-fehér fotói, a Hortobágyi gulagról, külön csoportot képeznek a kiállításon. Nem aktuálisak, de dokumentálják egy kor szomorú eseményét. Oláh Tibor témáit a népművészetből meríti, színezéssel próbálja maivá, "élővé" tenni a múltat. Néhány fotóművész a klasszikus fotózás vonalát követi. Máthé András Kocsma-hangulatok c. sorozata egységes, nemcsak témájában, megjelenési formájában (hármas tagolás), hanem látásmódjában is. Fontos a hangulat, a pillanatnyi érzés, és az ahhoz kapcsolható színvilág (pl. a Havanna c. képhez a vörös és a narancssárga színek társulnak). Mindezek mellett ugyanolyan dominánsak fotóin a vonalak, a formák és a fény szerepe. H. Csongrádi Márta színes képei egyszerűen csak tájképek. Oravecz Attila egy klasszikus műfajlényhez, az akthoz fordul. Az ő alkotásai is egységet, harmóniát sugároznak. A camera obscurával és a fényfelrakó technikával készített képein a vonalak - ívek -, a formák és a fények - gyertyák - együttesen széppé varázsolják a női testet, idillikussá teszik a pillanatot. Katona Bálint, szintén az aktfotózást választotta, színezéssel újítva azt.
A fotóművészet határait az új technikai eljárásokkal, "trükkökkel" és műfajokkal a művészek tovább feszegetik. Kérdés az, van-e végső határ; jó-e, ha a fotó már nem csupán fotó többé. A képzőművészetben egy új tendencia figyelhető meg, mely a leegyszerűsített formákra, az alapvető kifejezőeszközökre - a vonalra, a foltra - és az erőteljes színhasználatra épül. Talán a fotóművészet is visszatér egykor az "eredeti útra". Majd, amikor már minden lehetőséget felfedezett, megismert és felhasznált; kihasznált, kimerített és megunt. Unva, újul a világ!
 

Tasi Mónika

Vattába csomagolja a tájat az ősz ►

Csomagolnánk a világot mi is költészetbe, ha hagyná magát. Csiszolnánk sarkait, rontanánk éleit, űznénk árnyékait, s hazudnánk szerelmet bele, hátha lakhatóbb lenne az egész. S a kegyes hazugságok városában bolyongva oly jó az ébrenlét álma, a szerelem csöndes mákonya. Az a fajta, tablettában nem kapható, por alakban sem ismert métely, melyet nem old a víz, sem semmilyen folyadék sem, s mégis újból s újból mámorral áld és mámorral ver meg. Amely aggastyánként is újból kamasszá tesz. Kimondani sem merjük, mert hozzá nemcsak érzések kellenek, nemcsak vágyak kellenek, de bátorság is. Vagy inkább vakmerőség. S mint tudjuk, a szerelemhez iazán a serdülők lelkiállapota, vak bizakodása, elôítéletet nem ismerô, mindent elsöprô vadsága való... Szegény ember az, kiből túl korán kihull a vágy. Ki csikófogaival együtt elhullatja eszeveszett vágtatásainak izzadtságcsepjeit, s vénségére már bolond sem mer lenni. A józanságtól óvjon minket az Isten...
Emigyen irigylésre méltó Oravecz Attila barátunk. Irigylésre méltó, hogy szerelmes természetének megôrzésére szánta el magát. Lepkegyujteményt készítve, kipreparálva minden színt, szárnyat, hímport, hogy olyan legyen, mint az élő. Olyan legyen, mint a valódi, vagy valamivel még annál is olyanabb.
Csak látszólag engedelmes eszköze e halálosan komoly játéknak a fotográfia. Mert kiszámíthatatlanul mozog az anyag, lüktet a vér a testben, csillan a fény, mozog a vegyszer, s a hívófélbe, a fixírbe belefulladhat a képi költészet.
S akkor még ott van a látvány. A pőre test. Körötte por, hulló levél, agyag és sár, szoborrá dermedt fa, mirelit drapéria.
Közhelyek tára a világ. "Csakhogy aki aktot nem fest, az hülye" - egyszerusítette a festészet törtjeit Modigliani. S a közös nevező, az emberi test nem korrodál. Nem pusztítja a pornográfia, nem rontja film, nem emészti videó, nem öli, csak torzítja a vegyi anyagok hada, s a fura ízlés nevében emberi tenyészet...
Nem romlik az, ami percenként, pillanatonként pusztul? Nem hal meg a test? Nincsenek romos emberi vonások, formák? Hát nem emészt el minket maga a Föld?
Dehogynem!
Csakhogy it maradunk a képeken. Itt maradunk a figyelő ember jóvoltából. Itt élünk tovább holtunk után is néhány száz négyzetméteren, vásznak négyzetcentiméterein.
A fényképész a legnehezebb dolgot választotta. Közhelyekbôl, képi közhelyekbôl épít katedrálist. Fotózza az ezerszer fotózott aktot, fotózza a női testet, emeli szimbólummá, csomagolja lágy költészetbe a darabos valóságot. Előveszi, megrendezi, rögzíti azt, amit már ezerszer láttunk. Előveszi, megrendezi, és újból és újból megfigyeli, s újból rögzíti a legkisebb rész-szépség megrendítô újdonságáért. Mert művészünk is a kor Kolumbusza. Úgy kél új kalandra, hogy ki sem mozdul a fotóművészet látszólag zárt, s a végletekig meghatározott világából. És mégsem egy tiszta laboratóriumi kísérlet nála a képi csevegés. A hatvanas-hetvenes években kibontakozó kísérletező magyar fotómuvészet technikai bravúrjai itt már idézőjelek. Aki komolyan veszi őket, csatlakozik. Aki észreveszi a szépség átváltozásait, a lágy formák mélyhűtött kékjét, a rozsda ősz enyészetét, a mozgásban föloldódó formákat, az tudja: az összegzés elkezdődött.
A kiállító katedrálisának tetőszintje már áll. A fiatal fácska zöldje már kitűzve tüntet. A zárókövek faragása, az ácsok kopácsolása kész művet, megoldott feladatot, lezárt sorozatot ígér. Ami után új utakra szánja majd el - bizonyára - magát a művész. Meg nem vakíthatja ma már a zsarnok megrendelő, az építtető, a mecénás. Látó szemmel kell új utakat keresnie, s bizonyára talál is.

Antall István